Németh Ádám (maraton abszolút 12.) beszámolója

Szilveszteri Hegyimaraton 2012.

(vigyázz, hosszú. de tényleg)

2007-ben itt kezdődött minden. 10 km-es táv pamut mackóalsóban, sima szabadidőcipőben és a végén nagy szenvedéssel. Aztán egy évvel később már a 26 km-es táv. Utána egy év szünet. Azóta pedig minden év utolsó napján egy-egy maraton. Most a harmadik. 

Idén január végén egy ultra távú edzés során megsérült a bokám. Utána két hónapig minden mozgást szüneteltetnem kellett, s utána is csak bringázni mertem. Féltem, hogy újra rásérülök a bokámra. Így az év teljes egészében nyeregben telt. Csak a hideg idő beálltával kezdtem újra futni. Szerencsére mindig remek társasággal teltek a kilométerek. Eleinte Ádámmal és Zsoltival, s a Coffee Ride bringás banda futásra hajlandó tagjaival (aka. Coffee Run), majd jöttek a KESZ-ek és SZESZ-ek. Ahogy RaZó az egyik SZESZ-en említette…”rossz társaságba keveredtem”. Ennek volt köszönhető, hogy rengeteg futást sikerült összehozni az utóbbi 3 hónapban. S persze mindezt terepen. 

Így ennek a sok futásnak a mércéjeként tekintettem a szilveszteri futásra. Egyrészt km-ben nagyon jól álltam, viszont az egerszegi terep által megkívánt tempóhoz képest sokkal lassabb, szintesebb útvonalakon. 

2009-ben 4 óra 2 perc volt az eredményem, tavaly 3.51. Idén szerettem volna tovább folytatni ezt a fejlődést. Minimális cél a 3.51 megjavítása volt, de 3.40-et tűztem ki magamnak, amivel nagyon elégedett lennék. Ehhez segítséget Németh Gabesztől kaptam. 2008-as futásának polar log-ja alapján sikerült kiszámolnom, hogy egy ilyen célidőhöz az egyes pontjaimon milyen időnél kell, hogy járjak. 

Szerencsére minden ideális volt az év utolsó napján. Habár jobb lett volna a plusz 8-10 fokos idő, ami karácsony környékén boldogított minket, de a 0 fok körüli száraz és szélcsendes időjárás is nyugodtan mondható futóbarátnak. A verseny előtti előkészülés rutinját egy hirtelen jött felkérés dobta fel, néhány gondolatot kellett a versenyről és a futásról elmondanom a városi TV-nek. Mert Máté cimborám megfutamodott a feladattól, én csak beugrottam a helyére :P. 

A rajt után jó érzésekkel indultam el a bazitai emelkedőn, végre elindult a verseny. Ezt a szakaszt egészen a Zárdáig megfutottam még karácsony környékén a tervezett versenytempóban. Akkor az nagyon nem esett jól. Ehhez képest érzésre könnyebben haladtam felfele. Meglepetésemre a tervezett 18,5 perchez képest 16,5 perc körül értem a toronyhoz. Őszintén meglepődtem, mert a várakozásom az volt, hogy alig fogom tudni tartani a tervet. Lefele is haladtunk, a Jánka elején lévő keresztet 36 helyett 34 perc után értem el. Kezdtem megijedni, hogy elfutás lesz ebből. Egy kicsit megnyugtatott az, hogy „ismeretlen ismerősökkel” megbeszéltem, hogy ők is 3.40-et céloztak meg. Hát akkor nagy baj nem lehet. A Sas utcai elágazónál egy kis konfliktus dobta fel a hangulatot és az adrenalin szintet. Egy kukás autó elengedésünk helyett elindult és az egész maratoni szakasz talán legszűkebb pontjában megállt. Szinte a bokorban kúszva tudtunk csak elhaladni mellette. Innen már csak néhány lépés volt a Zárda környéke, ahol hűséges frissítő csapatom először várt. Ide a tervezetthez képest négy perccel előbb értem. Betoltam egy deci isot, s mentem is tovább. A Szállítók útján lefele ismerős hang csapta meg a fülem. Hát Gabesz tűnt fel, ami alaposan meglepett. Azt hittem már jócskán előttem van. Ezzel ismét megijedtem, hogy ordas nagy elfutás lesz a vége. A szabadkozása, hogy csak 3.30-as időt tervez, illetve, hogy nagyon jól esett a mozgás, kicsit megnyugtatott. Együtt értünk be Botfára. Itt én toltam egy zselét és isot a második pontomon. A dombra még együtt indultunk el Gabesszal, de legközelebb már csak a tornateremben láttam. A botfai gerincen Hegyi Petivel sikerül váltani egy pár mondatot, így gyorsan eltelt az amúgy is legrövidebb Botfa-Bozsok szakasz. Bozsokban várt ismét Anya és Mami. Az előbb letolt gél után nem kívántam megint, ezért az iso mellé müzli szeletet próbáltam majszolni. Hát nem sok ment le belőle. Ide 1.41 alatt kellett volna érni, ehelyett másfél óra kellett csak. Itt még szinte úgy éreztem a lábaim, mintha most indultunk volna. Megfordult nem egyszer az a gondolat is a fejemben, hogy ha innentől tartom a tervet, akkor a 3,5 órás idő is akár elérhető lenne. Alig hittem el. Persze tudtam, hogy innen még nagyon sok van hátra. Egyből a legkevésbé kedvelt csácsi szakasz, illetve utána a hosszú sík, ahol emelni kell a tempót. Szerencsére a gonosz csácsi emelkedőket teljesen egyedül kezdtem meg, nem zavart senkinek a tempója, nem alkalmazkodtam senkihez. Gondolatban három lépcsőre osztottam fel a Kápolna előtti szakaszt. Ezeket szépen sorban sikerült teljesíteni. Itt éreztem először, hogy a combom kezdett savasodni 25 km környékén. A Kápolna utáni lejtőben két kisebb emelkedő van, az elsőre kapaszkodva hallottam hosszú idő után újra idegen lépteket. Hátranézve ketten közeledtek. Tölli Tamás mozgásán látszott, hogy nagyon jó erőben van szépen távolodott el, Szittár Rudolfban bíztam, hogy vele fogom tudni tartani a lépést. (neveket beszámolók és eredménylista alapján bogarásztam ki, remélem nem tévedtem) A lejtőn visszaelőztem, s Kaszaházáig tudtam a tempót menni vele, itt megelőzött, s Tamást is itt láttam utoljára. Na de még közben ugye volt egy találkozóm a „support team”-mel. Egy zselé és deci iso volt a fogyasztás. 

A síkon elindulva kezdtem érezni, hogy szép lassan kezdek kilépni a hangzatos idézetekben emlegetett komfort zónából. Neszele felé már egyre kevésbé volt meg a „flow”. Itt egy fekete ruhás srác előzött le olyan tempókülönbséggel, hogy talán ha 5-10 méterig tudtam vele menni. A neszelei hídra érve Sznopek Józsefék is beértek, s a bútorgyári pontra együtt érkeztünk meg. Itt kb 200 méteren belül 5-6 futó is volt, nagyon összesűrűsödött a mezőny. Ha tartalékolva tudtam volna ide eljutni, akkor nagyon jó csatákat lehetett volna vívni, de sajnos erről szó sem volt. A Kiskondásnál már is iso is alig csúszott le, s nyilvánvaló volt, hogy ez a hegy ezúttal nagyon a túlélésről fog szólni. Közben az út túloldalán Keszei Adrás száguldott. Egyre inkább az inverze kezdett lenni a 2009-es évnek. Akkor nagy tartalékolások után Neszelétől a célig 8 embert előztem meg. Most pedig engem hagyott csúnyán helyben a mezőny. Itt a tervezett időhöz képest már csak 8 perccel jártam előbbre, tehát a sík szakaszon „buktam” 5 virtuális percet, s egyre inkább kezdtem közeledni a realitások talajához, s ezzel búcsút is mondtam a 3 és fél órás álmoknak. Főleg, hogy a gógánhegyi emelkedőn, ahol pár nappal ezelőtt Mátéval még mosolyogva és beszélgetve futottam fel, most sétálva vánszorogtam. Kezdett összedőlni a rendszer. Hátranéztem, hogy jön-e valaki, de alig láttam el messzire. Minden lépésnél tudatosan kellett megerőszakolnom a lábam, hogy ne lépjen, hanem fusson. De felfele nem nagyon ment. S a gyomrom is rettenetesen rossz állapotban volt. Eddig kétszer hánytam futás után, de minden lépésnél egyre biztosabb voltam, hogy ma meglesz a célba érés után harmadik. Jött a rövid lejtő, de az sem esett sokkal jobban. Az egerszeghegyi emelkedőn sűrű csipogások mellett futott el Poór Péter. Még egy „hajrát” sem tudtam kipréselni magamból gyaloglás közben. 

Végre a balos ív után elértem a balkanyarhoz, ami ennek a szakasznak a legmagasabb pontja. Innen már csak lefele! Előző két évben itt csupa jó érzések és gondolatok töltötték meg a fejem. Ezúttal viszont a gyomortartalmam. Kidobtam a taccsot, majd elindultam le a lejtőn, de kb. 5 lépés után az út másik oldalát is megkínáltam a maradék iso-s géles keverékkel. Valószínűleg fél nappal később már a narancsvodkától volt ilyet a környék. Szerencsére ezután teljes mértékben megkönnyebbültem, s a lejtőn egész jól sikerült nyújtani a lépteket. A szurkoló csapat által kezembe nyomott víz sokat segített. Innen már sok érdekes nem történt. Tűrhető tempóval sikerült elérni a suliig, s 3.37:08-as idővel dőltem a szervezői asztalnak. 

Ha előtte mondja ezt nekem valaki, akkor nagy örömmel fogadtam volna el, de azért a középtájon remélt eredményhez képest picit csalódás. Az utolsó szakaszon kb 10, de akár 15 percet is buktam az elfutott eleje miatt. Talán, ha egy 5 perccel lassabb az első félmaraton. De ugye sportban nincs ha.. Mindenesetre már most megvan a jövő évi cél. Hasonló kezdéssel nem meghalni a végén, s egy 3:25-ös időt összehozni. 

Köszönöm Anyunak és Maminak a segítséget, a frissítést, s a szervezőknek pedig a versenyt, az élményt.